Mítosz:
 A pit bullok legyőzhetetlenek, nincs ellenfelük a kutyák között.

 

Tény:

a fajta közvetlen ősei a viadalok céljára legutolsóként kitenyésztett, tökéletes fizikumú eszményi harcos típusát testesítették meg, s ezt láthatjuk a mai ADBA-kutyákon is. Még mindig ők a legalkalmasabbak erre: kivételes erejüknek és páratlan kitartásuknak köszönhető, hogy akár órákig tartó küzdelmeket is képesek vívni. Azonban nem véletlen, hogy súlycsoportok szerint mérkőznek, aminek okát ne a humánus, hanem a racionális gondolkodásban keressük: arról van szó, hogy egy 20-25 kilós pitbull esélytelen lenne egy hetven kilós masztiffal, Bordeaux-i doggal vagy Tosával szemben, melyek ugyancsak sokat megőriztek hadi és viadorkutya őseik jelleméből.

 

Mítosz:

 

 az pitbullok harapásának erőssége elérheti az 1000 kilo pontos határt is.

Tény: Dr. I. Lehr Brisbin, a Georgia-i Egyetem professzora mondta: „Nincs tudomásom olyan tanulmányról, amely a különböző kutyafajták harapásának erősségét hasonlítaná össze. Ennek legfőbb oka nyilván abban rejlik, hogy egyszerűen nem létezik olyan módszer, mellyel az kellő - azaz a tudományos összehasonlítás igényeinek megfelelő - pontossággal lemérhető lenne.” Ezzel együtt igaz, hogy a fajta egyedeinek harapása (hasonlóan őseiéhez, az ókori hadi ebekéhez és az ancient bulldogéhoz) olyan erős és biztos, mint egy medvecsapda, s jóval erősebb a többi fajtáénál.

 

Mítosz:

 hogy a pit bullok egyszer meg ragadtak valamit, azt halálukig nem engedik ki fogaik közül.

 

Tény:

 

 az egykori viadorkutyák esetében egy ilyen tulajdonság végzetes volt, hi­szen  amennyiben nem , jó” helyen fogták meg ellenfelüket - a másik kutya szétszabdalhatta őket. Ez is csak olyan tévhit, mint a többi: igaz, hogy borzalma­san erős harapásukat képesek voltak igen hosszú ideig lazítás nélkül fenntartani, de azonnal váltottak, ha az ellenfélen jobb fogás

Kínálkozott. A képzett egyedeknél megfigyelhető, hogy az őrző-védő munka gyakorlása során egyetlen vezényszóra elengedik a védőkart, vagyis szó sincs semmiféle „szájzárról”. A hazai sajtóban található - gyakran kitalált, eltúlzott - hírek legtöbbször a fentiekhez hasonló tévhiteken alapulnak,  ezeket leginkább olyan „szakértők” véleményével támasztják alá, akik tudatlanságuk ködében rejteznek, majd amikor jobb híján a sajtó végre lehetőséget ad számukra a megszólalásra, a legképtelenebb magyarázatokkal állnak elő olyasvalamiről, amiről fogalmuk sincs! A kutyaviadalokat szervezők és a felelőtlen, dilettáns vagy egyszerűen csak féleszű tulajdonosok mellett az ő „munkásságuknak” is nagy része van abban, hogy a pit bull terriert mára sok állam „carte non -nak minősítette és megtiltotta, vagy legalábbis lehetetlenné tette tartását. Magyarországon a politika által távvezérelt sajtó aktív közreműködésével kezdetben elhintették, majd nap mint nap folyamatosan sulykolták a „harcikutyás” sztorikat, az adott lap eladhatóságának biztosításán túl a szelep és a bűnbak szerepét is ruház­va ezekre a kutyákra. A mintegy tizenöt „pit bullos” esetet (melyek közül talán három végződött halállal) tálalva szenzá­cióként azt az érzetet keltették, hogy a társadalom összes bajáért ezek a kutyák felelősek.

Ne értsenek félre, magam is azt val­lom, hogy egy eset is sok, azonban nem tudok napirendre térni azon stratégia fe­lett, mellyel a vezetők a sajtó révén el kí­vánták terelni a polgárok figyelmét a va­lóban komoly és vérlázító ügyekről (mil­liárdos korrupció, sikkasztás, stb.). Azon­kívül nagyvonalúan elfeledkeztek a fenti szám többszörösét kitevő más fajták és keverékek által elkövetett, a halálos kime­netelűek tekintetében szintén a pit bullo­két meghaladó mértékű támadásokról. Lehet, hogy sokan most paranoidnak tartanak, de akkor kérem, idézzék fel, hogy a harapásos esetek valódi - a törvényekben már régóta megnevezett - bűnöseit, a tulajdonosokat hány esetben vonták felelősségre? (A témához szorosan kapcsolódnak a következő oldalakon olvasható általam korábban a könyvben szereplő csaknem valamennyi fajtával kapcsolatban elhangzott már, hogy az egykoron viadalra tenyésztett kutyák mai leszármazottai (tehát a könyvben szereplő összes fajtán kívül még jónéhány) alkalmatlanok a „civilizált” életre: túlságosan is jól őrzik őseik tulajdonságait, azaz vadak és vérszomjasak. Hadd tudassam mindenkivel, aki ezt a nézetet legtöbbször a nyilatkozat tárgyát illető mindenféle ismeret hiányában hangoztatja, hogy ezeknél a fajtáknál nagyobb szívű, a gazdához és annak családjához jobban kötődő, ragaszkodóbb és gyöngédebb, kedvesebb és figyelmesebb kutyákat nem láttam. Azoknak a képességeknek, melyeknek őseik évszázadokkal ezelőtt a harci arénákban páratlan sikereiket köszönhették, tulajdonosaik ma szeretteik és otthonaik biztonságát, sőt nemegyszer az életűket köszönhetik. Mivel valamikor generációk hosszú során át harcra tenyésztették őket, káprázatos erejükön túl nagyfokú mentális stabilitást, erős jellemet örököltek felmenőiktől, s ezen tulajdonságok alkalmassá teszik őket a „polgári” életbe való beilleszkedésre. Fájdalomtűrő képességük például egykoron legendás volt: ennek eredményeként ma meg sem nyikkannak, ha az állatorvos beoltja őket. Amennyiben velük együtt nőttek fel, a gyerekektől is minden „kínzást” elviselnek, és sohasem harapnak oda, mint sok más népszerű fajta egyedei azt azonnal teszik. A másik gyakran hangoztatott tévhit, hogy az őrző-védő kiképzés esetükben felelőtlenség, mivel az egykori gladiátorokban felébreszti és az emberek ellen fordítja a génjeikben rejtőző „gyilkolási” ösztönt, amely esetleg aztán a gazda és családja, vagy környezetük felé is irányulhat. Akik ezt a nézetet vallják, azok nyilván teljesen buggyantnak tartják fajtától függetlenül az összes munkakutyát és gazdáikat, azontúl a leghalványabb fogalmuk sincs a kutyakiképzésről. Ez a felelősségteljes nevelési folyamat nem a kutyák vadításából áll, mint ahogyan sokan hiszik: engedelmességi gyakorlatok végzésével először a kutya kontrollját valósítják meg, biztosítva a kezelhetőséget. Ezután következhet csak az alapvető őrző-védő gyakorlat, a már említett csibészelés, mely arra szolgál, hogy a szinte minden fajtában meglévő természetes védőösztönre alapozva bátorítsák a kutyát, aki az adott helyzetben majd gazdája védelmére kel. Amennyiben az egyed alkalmas a további komolyabb munkára, igény szerint képezhetik speciális feladatokra (több emberes elhárítás, gépkocsi védelme, stb.) is. Természetesen egy hozzá nem értő személy által hergelt vagy tudatosan agresszívvá nevelt, kontrollálatlan kutya  még egyszer hangsúlyozom: fajtától függetlenül! - valóban veszélyes lehet. Szögezzük le: egy megfelelő körülmények között tartott, tudatosan és hozzáértéssel  de ami legalább ilyen fontos: szeretettel!  nevelt kutya gazdája családjába és a huszonegyedik század fordulójának társadalmába, a mindennapi életbe tökéletesen beilleszkedő igazi társ. Olyan barát, aki teljes biztonságot nyújtó, önfeláldozó őre szeretteinek, ugyanakkor nagyszerű jellemével szeretnivaló, bohókás kedvenc.

 

A pitbull leginkább abban „bűnös”, hogy imádott gazdájának kedvéért képes valóban mindent megtenni, sőt legtöbbször túl is teljesít: „...a bull mindig azt teszi, amit elvársz tőle : ha azt akarod, hogy agresszív legyen, igazi gyilkos fenevad lesz. Ha azt szeretnéd, hogy barátságos legyen, nem találsz nála nagyobb kozmopolitát.” (Dr. Cári Semencic). Egyébként már több híresség is „áldozatul” esett a pit bulloknak. A táncoslábú Fred Astair, a kétszer újraválasztott The-odor Roosevelt elnök és kedvenc tábornoka, Georg Patton mind a fajta nagy rajongója és több képviselőjük tulajdonosa voltak.

 

Napjainkban (ez mondjuk nem mostanában volt: (a szerk.) a legismertebb gazdik Michael J. Fox, Jan Michael Vincent és James Caan színészek. A témával kapcsolatban írt cikkeim ismertetése előtt hadd álljon itt a legnézettebb tengerentúli reggeli műsorban, az ABC „Good Morning America/” című show 1987. július 17-i adásában elhangzott két vélemény:

„A kutyákkal kapcsolatos rémhírek á­landóan visszatérő témái a sajtónak. A fajták változnak, csak a „rossz kutya” fo­galma marad, amit időről-időre rá is húznak valamelyikükre. Tegnap a dober-mann volt a sláger, ma pedig az APBT van terítéken. Holnap talán a rottweilert akarják majd keresztre feszíteni?”

 

(Maré Paulhaus, a „Humán Society of the the US elnöke)

„Ha végül betiltják a pitbullt, nagyjá­ból ötven másik, rossz szándékú nevelés folytán emberélet kioltására alkalmas, erős fizikumú fajtával is hasonlóképpen bánhatnának.”

(Gordon Carwill,az „American Owners Association” elnöke)

 

 

„Észrevételek az ún. pitbull-törvénnyel kapcsolatban:

 

Mielőtt a Tisztelt Olvasó elé tárnám a kérdéssel kapcsolatos álláspontomat, hadd bocsássam előre, hogy meghívott szakértőként magam is részt vettem a Belügyminisztérium által összehívott többfordulós tanácskozáson. Ennek lett volna feladata előkészíteni felelős törvényhozóink lehető legbölcsebb döntését a sajtó által veszélyesnek kikiáltott kutyafajták tartásával kapcsolatban. Az időközben megszületett törvény ismeretében ki kell jelentenem, hogy a tanácskozáson végzett munkámra cseppet sem lehetek büszke, mivel észrevételeimből, javaslataimból szinte semmit sem tudtam elfogadtatni, így azokból a rendelet végső szövegében semmit sem hasznosítottak. A szakmai érvek helyett inkább azoknak az újsághíreknek, véres szenzációknak hatása érződött, melyekkel a sajtó az utóbbi időben — az adott lap példányszámát növelendő — elárasztott bennünket.

 

(A kutyához értő, mintegy három-négy személynek a fent említett tanácskozásra való meghívását - melyen összesen negyvenen vettek részt, ami már önmagában is működésképtelenné tette az egészet, de mindenesetre biztosította a szótöbbséget az eredeti, nem is titkolt célkitűzés érdekében - pusztán porhintésnek tartom: azt a látszatot volt hivatva kelteni, hogy a demokrácia jegyében a ’szakma’ is hallathatta hangját a törvény előkészítés során. - az eredeti cikkből kimaradt. A szerző)

Félreértés ne essék, magam is azt vallom, hogy a ’ kutyafronton’ kialakult helyzet teljességgel tarthatatlan, és sürgősen lépésekre van szükség. Üdvözlöm, hogy a törvény végre kellő szigorral fellép a kutyaviadalok és azok szervezői ellen, ugyanakkor úgy vélem, hogy az átfogóan - és teljesen tévesen - ’harcikutya-problémának’ nevezett kérdés megfelelő szabályozására a frissen megszületett (kierőszakolt?) törvény teljesen alkalmatlan. Következzen néhány kiragadott példa aggályaim alátámasztására.

 

Közhelyszerűnek hangzik, hogy a 'veszélyes kutya’ fogalma nem fajta specifikus, azaz nem lehet ezt vagy azt a fajtát bűnbaknak kikiáltani. A törvényalkotók ugyanakkor mégis megoldottnak látják az összes problémát azáltal, hogy a pit bulit és keverékeit, melyek egy része kétségkívül rossz kezekben van, kihalásra ítélik (hiszen mi mást jelenthet a kötelező ivartalanítás?). Figyelmen kívül hagyják, hogy a harapásos esetekről készült sta­tisztikákban ezen kutyák száma elenyé­sző, és a halálos támadások listáját sem ezek a kutyák vezetik, sőt jóval hátrébb helyezkednek el, mint azt a legtöbben gon­dolják! Igaz ugyan, hogy a tiltott viadalo­kon szinte kizárólag pitbullok szerepel­nek, azonban az ezeket szervezők és a résztvevők köre rendkívül szűk, s mostan­ra már jogszabályi alapja is van az elle­nük való hatásos fellépésnek.

 

Gondolhatja-e komolyan bárki, hogy a tiltás életbe lépését követően a pitbullt eredendően aljas, rossz szándékból (via­dalra, mások megfélemlítésére, saját torz értékrendjük manifesztálására, beteges hajlamaik kiélésére) tartók egyszerre megszabadulnak állataiktól? A lőfegyve­rek rokonítható példája is mutatja, hogy a tiltás nem vezet eredményre, azaz mára kizárólag olyanok kezében maradt - immár illegálisan - fegyver, akik rabolnak és gyilkolnak vele. A fajtára, és nem egyedre alapozott koncepcióval kapcso­latos másik gond az, hogy a törvény vég­rehajtásával megbízott hatóság nyilván­valóan képtelen lesz a pitbullokat azono­sítani - hogy annak keverékeiről már ne is beszéljünk.

A törvény elegánsan nyitva hagyja an­nak lehetőségét, hogy később - kormány- rendeletre - más fajtákat is veszélyessé nyilvánítsanak. Lehet, hogy előbb-utóbb a rottweilert, boxert, dobermannt, stb. is bevonják ebbe a körbe? Hiszen a kérdés kapcsán nyilatkozó ’szakértők’, tisztség- viselők általában a már említett szenzációhajhász újsághírekkel támasztják alá mondandójukat, s még rendőrségi TV- közleményben is láttam, hogy a rotit harci kutyaként aposztrofálták. A törvény az ivartalanítást veti be cso­dafegyverként. Most hadd ne szóljak a kijátszhatóságról, a hamis orvosi igazo­lásokról: elég, ha az ivartalanítás utáni külön - évenként megújítandó - engedélyt, és  25000, azaz huszonötezer forintos (!)illetéket említem, melynek megkerülésé­re az ötletes gazdik nyilván a trükkök egész tárházát vonultatják majd fel. Nincs az a fél- vagy épeszű tulajdonos, aki belemenne egy ilyen költséges és ké­tes kimenetelű procedúrába, sokkal in­kább más megoldást keresnek: kutyáju­kat átminősítik törzskönyv nélküli ameri­kai staffordshire terriernek, vagy - mondjuk - masztiff-tacskó keveréknek. Ráadás: nagyapáinktól tudhatjuk, hogy az ivartalanítást a régi tanyasi időkben leginkább a szerelmes kedvű kankutyák szezonális elcsavargásról való leszoktatásának érdekében alkalmazták. A miskárolásnak egyébként volt egy - a tanya őrzésével kapcsolatban igencsak kedvező - 'mellékhatása’, mégpedig az, hogy az ily módon ’kezelt’ kutyák fajtatársaikat meghaladó módon agresszívvá váltak (!?).

 

A törvény megtiltja a pitbull kutyaiskolákban őrző-védő munkára való kiképzését. Ha megvizsgáljuk a valóban pitbullnak tulajdonítható támadásos eseteket, láthatjuk, hogy teljes mértékben képzetlen, kontrollálatlan egyedekről van szó, akiket esetleg valóban hergeltek ember elleni támadásra. Ez a ’fusiban’ végzett tevékenység, kontárkodás azonban nem tévesztendő össze a szervezett kutyaiskolákban okleveles kiképzők által végzett felelősségteljes és szakszerű munkával. A kiképzés különben rendkívül fontos eszköz a kutya kontrolljának szempontjából. Ezek után természetesen azok, akik eddig sem látogattak kutyaiskolát, a maguk dilettáns módján továbbra is 'háztájiban* végzik ebeik okítását. Nem így az ellenőrizhető többség, akiknek kutyái fegyelmezettek és ártalmatlanok: ők törvényileg el vannak tiltva attól, hogy kedvenceikből szocializált és kontrollált társat faragjanak! Kutya legyek, ha értem!

 

Távol álljon tőlem, hogy valamiféle ihletett módon egyedüliként üdvözítő megoldást javasoljak, azonban megpróbálom felvázolni azokat a pontokat, melyek egy a mostaninál átfogóbb - és főként működőképes - szabályozás alapjait képezhetik.