Bevezető:

Mottó: „A kutyák között is vannak születetten de generált, féleszű vagy eredendően aljas, rosszindulatú egyedek, azonban sokkal kevesebb, mint az emberek között."

(Axel Munthe)

Úgy érzem, némi magyarázattal kell szolgálnom a fejezetben szereplő képekkel kapcsolatban. Először azonban hadd nyugtassam meg azokat, akik már a cím olvasásakor megdermedtek, és gyorsan továbblapoztak: egyetlen képet fognak csak látni véres kutyaviadalokról. Olvassák nyugodtan végig a most következő néhány oldalt, és végül, ha magukban is, de mondjanak véleményt! Lehet, hogy nem válnak a fajta rajongóivá, de ha már önálló, tehát nem mások által diktált ál­láspontjuk lesz a témával kapcsolatban, részben elértem célomat. .

Sokszor hallottam, hogy magukat lelkes állatbarátnak tartó és akként reklámozó kutyatartók azt mondták: „Én minden faj­tájú kutyát szeretek, csak ezeket nem”. Véleményem szerint az ilyen korlátolt em­berek a saját kutyájukat sem szerethetik igazán, de hogy nyilatkozatuk tárgyát egy­általán nem ismerik, az egészen biztos. Vannak, akik bár sohasem kerültek kon­taktusba egyetlen ilyen kutyával sem, és minden ismeretük a bulvár- és szennylapok ..híradásaiból” származik, elítélően beszél­nek valamiről, amiről halvány fogalmuk sincs. Önök ne essenek ebbe a hibába!

Most azoknak tartozom „bocsánatkéréssel”, akik kimondottan hiányolják a kegyetlen képeket. Nos, fiúk, úgy gondolom, ti már láttatok éppen eleget, és pontosan miattatok tart ma itt az ügy: a kegyetlenség, az agresszió és az élet hiányának tisztelete motiválhatta és motiválja azokat, akik kutyáikat egymásnak uszítják a viadalokon, vagy mások megfélemlítésére az utcán randalíroznak ebeikkel. Meggyőződésem, hogy a pénz a harcoltatók esetében másodlagos tényező, s leginkább valamiféle perverzió kiélése okán verődnek össze alkalmanként. Az egyes emberre viszont sokkal veszélyesebbek azok a kutyák, akiket pusztán valamiféle erődemonstráció céljából tartanak, s „jó”, ha csak mindenféle képzés híján és nem kimondottan bevadítva viszik utcára őket - természetesen póráz és szájkosár nélkül.

A témára később még visszatérek, most azonban következzék végre a bemutatkozás. Az eddig megjelent ismertetőkkel szemben most nem egy „pit bull jó” jellegű írást olvashatnak, hanem éppen ellenkezőleg: igyekeztem olyan tárgyilagos maradni, amennyire az lehetséges. Mégis nehezen tudom eltitkolni az igazságtalanul üldözött és manipulált össztársadalmi gyűlölettel sújtott, higgyék el, valóban nagyszerű kutyák iránt érzett szeretetemet. A kutyát bíráló, gyűlölettől áthatott nyilatkozatok ugyanis sohasem említik a valódi veszélyforrást: azokat a kétlábú fenevadakat, akik kutyáikat agresszívvé „nevelték”. Meggyőződésem, melyet egyébként minden valódi szakember, kiképző, állatorvos megerősít, hogy a kutyák viselkedéséért csak és kizárólag tulajdonosuk és nem fajtabéli hovatartozásuk felelős.

Az eredet:

A bull típusú terrierek tengerentúli kép­viselői valamennyien ugyanannak a fo­lyamatnak köszönhetik kialakulásukat: az Angliából és Írországból származó ősi bulldogok, valamint „half and half’ ku­tyák Amerikába való megérkezésének, és annak, hogy ezek a négylábú gladiáto­rok a múlt század 70-es éveire addig so­sem látott népszerűségre emelték a via­dalok intézményét a tengerentúlon. De míg az előző oldalak főszereplőjét, a mókás kis Boston terriert rövid időn be­lül tetszetős külleme miatt kezdték el te­nyészteni. és csaknem kialakulásának pillanatában, azaz mintegy száztíz éve távol került ettől a vérgőzös közegtől, addig harcos rokonainak története - legalábbis egy ideig még továbbra is a küzdőtereken íródott.

A kezdeti években a legsikeresebb via­dorkutyákat továbbra is Angliából, staffordshire megyéből hozták be, mivel eze­ket mai generációk hosszú sora óta harc­ra tenyésztették. Az amerikai szerencsejátékok történetéről könyvet író Stephen Longstreet egy külön fejezetet szentelt munkájában a kutyaharcnak, és beszámol egy 1881-es  viadalról, ebben a küzde­lemben a leghíresebb harcosokkal ren­delkező „Cockney" Charlie Lloyd  „híres Pilot nevű kutyája küzdött a Louis Krieger  tulajdonát képező és nem kevés­bé jelentős győzelmekkel dicsekedő Cribbel.  Mindketten Angliából kerültek az USÁ-ba, és a leírások szerint a „half and half kutyák mintapéldányai voltak, s egyformán 14-15 kg-ot  nyomtak. A ko­rában jelentős társadalmi eseménynek számító „match" -re, melyet Louisville- ben rendeztek meg, messze földről érkez­tek a kíváncsi nézők. Az egy óra huszon­öt percig (!) tartó küzdelemben végül az egyébként is esélyesebbnek tartott Pilot lett a győztes.

Gazdája gyakran utazgatott Anglia, Ír­ország és az Államok között, sok híres kutyát importálva, amelyek aztán új ha­zájukban is jelentős sikereket értek el. Közülük is kiemelkednek a Paddy, Pat és Rafferty nevű kutyák, akik tenyésztésbe vonása meghatározó jelentőségű lépés volt a mai amerikai kutyák kialakulásá­ban. Wilfred T. Brandon, a Staffordshire Terrier Club of America első elnöke 1955-ben azt írta, hogy ha valaki egy hat generációra visszamenő pedigrét tanul­mányozna. biztosan megtalálná ezeket a híres angol kutyákat, vagy közvetlen leszármazottaikat az ősök között

Érdekesség: Jack London önéletrajzi ihletésű, a századfordulón játszódó „Fehér Agyar” című regényében beszámol egy alaszkai viadalról, melyen regényének hőse, a félig farkas eszkimó kutya küzd egy „bulldoggal” A harcosok külsejének részletes leírásából kiderül, hogy egy pit bullról lehetett szó, aki különben két vállra fekteti a nála jóval nagyobb kutyát.

Az amerikai viadorkutyák tenyésztése rövidesen önállósult az őshazá(k)étól, de a „half and half” kutyákat egymással, illetve a helyi, már korábban is harcra használt állománnyal - azaz többségében még a XVIII. században importált ősi bulldogokkal, vagyis a ma amerikai bulldogként ismert kutyákkal - továbbra is azért keresztezték folyamatosan, hogy minél erősebb és sikeresebb gladiátorokat „hozzanak létre”. Ennek köszönhetően számtalan vidékenként, sőt gyakran városonként eltérő változat alakult ki. Ezek a színükben és méretükben is jelentősen különböző kutyák rendkívül változatos neveken váltak ismertté, mégis mindegyik elnevezés utalt ezen ebek harci eredetére, illetve felhasználásukra: pit dog, yankee terrier, yankee bulldog, hogy csak néhányat említsek. Ezen kutyák esetében egyetlen tenyésztési cél létezett, s ez a viadalokra való alkalmasság, a küzdelmekben remélt jobb eredményesség volt. A tenyésztők által alkalmazott szelekció éppen ezért nem a tetszetős forma vagy egy szép és egyedi szín kialakítását szolgálta, hanem a végtelenségig kitartó, elpusztíthatatlan szervezet és a maximális harckészség elérését. Ezért csak a legsikeresebb, a legvéresebb viadalokat is túlélő egyedeket vonták tenyésztésbe, s ebből ered a mai leszármazottak tökéletes anatómiai felépítése.

A „jobb marad életben” elv tenyésztési gyakorlatban történő alkalmazása hama­rosan elindított egyfajta homogenizációt. Kiderült ugyanis, hogy a legnagyobb fi­zikai erőt a legnagyobb kitartással és für­geséggel egy bizonyos méretkategória testesíti meg, s ez a nagyjából 18 inch-es marmagasság a kb. 50 fontos testsúllyal párosulva. Ezek jóval meghaladják a ko­rai, még Angliából behozott „half and half’ kutyák méreteit, ezért nehezen hi­hető, hogy a mai kutyák egyszerűen az alig fele akkora angol staffordshire bull terrier amerikai változatai lennének. In­kább fogadható el az a vélemény, hogy a sokkal erősebb fej és csontozat, a na­gyobb méret a korábban Amerikába ke­rült régi típusú bulldogok további befo­lyásának eredménye: azaz a bulldog és terrier keverékekbe további bulldog-vér került! Valószínűleg ezért tartja magát mindmáig amerikai tenyésztők bizonyos köreiben (Stratton, Hammond) az a téves álláspont, hogy a mostani pit buli-állomány az ancient bulldogok legtisztább vérű utódaiból áll, s szó sem volt terrierekkel történő keresztezésekről. Ennek igazolá­sára hozzák fel a múlt század végén is­mert számtalan név közül a „fighting bulldog” vagy „pit bulldog” elnevezést.

Ezek az urak viszont nyilván nem hal­lottak még, vagy csak nem hajlandóak tu­domást venni az ősi bulldog egyenes ági örököséről, a sokkal régebben létező amerikai bulldogról! Az amerikai pit buli terrier - akárcsak az összes többi buli tí­pusú terrier - kialakulását leginkább be­folyásoló ős az ancient bulldog volt, de nem tagadhatja le a terrierek befolyását: ennek a „beütésnek** köszönheti ugyanis „túlélését**, fennmaradását a harci arénák közege által jelentett kegyetlen szelekcióban. A korábbi „half and halfoknál” jóval nagyobb, a küzdőknek addig sosem látott erőt adó ideális méretek alig néhány év alatt jellemzővé váltak a gladiátorkutyák esetében, de ennek ellenére még mindig számtalan típusuk létezett: elsősorban a fejforma területén jelentkeztek a legszembetűnőbb különbségek. Ha megnézzük néhány mai pit buli fényképét, láthatjuk, hogy a legjellemzőbb típuson túlmenően találkozhatunk egészen keskeny „vadászterrier-fejekkel”, vagy éppenséggel a bulldog-őst felelevenítő rövid orrú, kerek koponyájú egyedekkel is. Az új „fajta” gyorsan népszerűvé vált és egyre szélesebb körben terjedt el, de már korántsem csak a harci arénákban. Dolgoztak vidéki farmerek és vadászok mellett, őriztek gyártelepeket és raktára­kat is, ugyanakkor egyre többen társku­tyaként tartották őket, éppen nagyszerű természetük miatt. Kedvelőiknek egyre növekvő tábora mindent megtett azért, hogy a szélesebb közönséggel meg- és el­ismertesse az általa tartott, tenyésztett kutyákat. A fajta ezen rajongói megvetet­ték a viadalokat, és azon fáradoztak, hogy a gladiátorkutyáktól származó, de generációk óta munkára, kedvencnek te­nyésztett állományukat integrálják a fajtiszta kutyák kedvelőinek angol mintára létrehozott amerikai szervezetébe. Az AKC viszont ekkortájt, akárcsak Angliá­ban a BKC a staffordshire bullterrierről, hallani sem akart róluk: mivel az egyesü­let mélységesen elítélte a harcokat, nem­csak az e célra kitenyésztett kutyákat, de a már teljesen békés „foglalkozású” utó­daikat sem ismerte el. A tenyésztők azon­ban - kutyáik törzskönyvezése céljából - szükségét érezték egy klub keretein belül való működésnek, éppen ezért saját szer­vezetet hoztak létre: 1898-ban a Michigan állam-béli Detroitban Chauncy Ben­nett vezetésével életre hívták a United Kennel Clubot, és megkezdték ezen ku­tyák regisztrálását amerikai pit buli terri­er néven. Bennett a korábban elterjedt el­nevezések helyett olyat választott, amely utalt a fajta eredetére, származására, ugyanakkor világosan kifejezte európai rokonaival (angol bullterrier, staffordshi­re bullterrier) szembeni identitását.

A békés „változat” hívei mellett - no­ha a kutyaviadalok az USA legtöbb álla­mában 1878 óta tiltottak voltak - tovább­ra is akadtak olyanok, akik változatlanul harcra képezték állataikat. Ezek a tenyésztők az UKC-t puhányok gyüleke­zetének tartották, s Guy McCord vezeté­sével 1907-ben megalakították a saját egyesületüket American Dogbreeders Association (ADBA) néven. Az egyesület (amely hangzatos nevétől eltérően csak néhány fajtával foglalkozik) székhelye ma Utah állam fővárosában, Salt Laké City­ben van. Napjainkban a fajtával kapcso­latos legnagyobb félreértésre az ad okot, hogy a „kemény mag” már megalakulása pillanatában átvette a pit buli terrier nevet kutyái megjelölésére, kvázi ellopta azt! A két szervezet között már megalakulásuk pillanatában lényeges szemléletbeli kü­lönbség mutatkozott, s ez az általuk kiál­lított törzskönyveken a mai napig megfi­gyelhető: az ADBA ugyanis büszkén tün­teti fel pedigréin az ősök harci eredmé­nyeit, míg a korábban létrejött UKC a kezdetektől teljességgel elutasította a ku­tyák ilyen irányú tenyésztését és felhasz­nálását. Ez azonban ma már távolról sem azt jelenti, hogy minden ADBA-nyilván- tartott kutya gladiátoreb volna, sőt na­gyobb részben ma már ezek is munka- és társkutyák.

Szóval, hogy is van ez? Az amerikai pit

bull terrier nevet eredetileg egy a gladiá­torebekből békés célra kitenyésztett fajtá­ra találták ki? Igen, így igaz. A viadalok szervezői viszont annyira jónak találták ezt az UKC-elnevezést, hogy az „eredeti” - küllemében és méretében korántsem egységes - harci típust is ezzel ruházták fel. Az UKC egyébként a mai napig han­goztatja, hogy a viadorkutyák őstípusá­ból általuk munka- és társkutyaként kite­nyésztett fajta megjelölésére ők találták ki az APBT elnevezést, és a viadalok híveit összefogó ADBA csak „lenyúlta” azt, amivel rendkívül sokat ártott nekik és kutyáiknak. Szerintük a becsületes el­járás az lett volna a McCord-féle társaság részéről, ha más nevet — például a régeb­ben ismert tucatnyi közül - választottak volna saját viadorkutyáik megjelölésére. Ha ez, akkor így történik, ma az (UKC) pit bull terriert valós tulajdonságai alap­ján a többi munkakutya-fajtával egyenér­tékűként tarthatnánk számon, és az ADBA-regisztrálású - mondjuk - „yankee bulldog", vagy „american fighting nevétől rettegne a világ. Mivel azonban egyik szervezet sem mond le a pit bull név „használatáról”, ma gyakorlatilag egy kialakult fajtát és egy azzal rokon szár­mazású, fajtának nevezett heterogén ál­lományt illetünk ugyanazzal a névvel.